Harruckern János György báró (németül Johann Georg Freiherr von Harrucker) német származású magyar nagybirtokos. Apja takácsmester volt. Iskoláit Steyrben és Linzben végezte. Először 1689-ben az alsó-ausztriai udvari kamarai számvevőségnél vállalt hivatalt, mint számtiszt. Hamarosan a főhadbiztossághoz került, ahol a hadsereg élelmezési biztosa lett. A hadseregnél végrehajtott élelmezési reformja jelentős megtakarításokat eredményezett az udvarnak, mely elismeréséül III. Károly magyar királytól előbb udvari kamarai tanácsosi tisztséget, majd később bárói címet kapott. Ezzel járt a kincstárra visszaáramlott, gazdátlanná vált javak juttatása is Békés vármegye, Csongrád vármegye és Zaránd vármegye területén. Többek között az ő tulajdonába került a gyulai vár is. 1729-től főispán volt Békés vármegyében.

Szervezői tehetségének, pénzügyi és gazdaságpolitikai ismereteinek segítségével látott tervei megvalósításához: új falvakat létesített, fellendítette az ipart és a kereskedelmet. Első és legfontosabb alkotása a betelepítések keresztülvitele volt. A Nógrád, Gömör, Hont, Zólyom és Pest vármegyéből telepített szlovák jobbágyokat, valamint a Németországból érkező telepeseket jelentős kedvezményekben részesítette: az egyházi tizedet megvette és örökre nekik ajándékozta, a földesúri járadékot időre szóló szerződésben állapította meg. Humánus bánásmódjának hamar híre terjedt, így a betelepülők seregestül igyekeztek uradalmaiba. A földeket művelés alá vette, szőlőskerteket létesített, beindította az állattenyésztést. ^[1]

Szentes új földesúra

Szentes a török hódoltság idején szinte teljesen elpusztult, csak a XVIII. század elején kezdett újból benépesülni. Az 1710-es években mindössze 230 családot írtak itt össze, vagyis a lakosság létszáma nem haladta meg az 1300-1400 főt. Erről az alapról indulva vált néhány évtized alatt ismét dinamikusan fejlődő mezővárossá. Gyors benépesülését és felvirágzását elsősorban új földesurának, báró Harruckern János Györgynek köszönhette, aki megérdemli, hogy kiemeljük a feledés homályából.

A köztörténelemből ismert, hogy a bécsi udvar 1716-ban hadjáratot indított a még török kézen lévő délvidéki területek visszafoglalására. A Savoyai Jenő császári főparancsnok által vezetett csapatok Pétervárad-nál megverték Ali nagyvezér 60 ezer főnyi seregét, majd Zentánál átkelve a Tiszán, szeptember 1-jén megkezdték Temesvár ostromát. A törökök október 13-án feladták a várat, ezzel a Bánság területe felszabadult. November folyamán a császáriak kezére került Pancsova és Újpalánka, a következő év nyarán pedig Belgrád. A sikeres hadjárat idején a császári csapatok ellátásáról Harruckern János György élelmezési főhadbiztos gondoskodott, aki a megelőző években gyökeresen megreformálta a hadseregellátás nehézkes, elavult gyakorlatát.

Szentes fejlődése szempontjából nagy jelentőséggel bírt az a körülmény, hogy a délvidéki hadjárat idején Harruckern városunkat tette meg a császári hadak élelmezésének központjává. Itt sütötték a hadsereg számára a kenyeret, itt halmozták fel az egyéb élelmiszereket, amelyeket aztán részben a Tiszán, részben pedig kocsikon fuvarozták Temesvár alá. A lakosság anyagilag gyorsan gyarapodott, hisz szinte minden terményét, jószágát könnyen értékesíthette. A krónikás feljegyzése szerint: "Az 1716 és következő években ezen város a tömösvári várat ostromló császári sereg számára kenyeret, sajtot, zabot, szénát és egyéb élelmiszereket szállított". A hirtelen jött viszonylagos jólét, vonzóvá tette Szentest az új betelepülők előtt, s az előző évtizedekben megritkult lakosság folyamatosan szaporodott.

A Harruckern által kidolgozott új élelmezési rendszer a hadjárat alatt kitűnően bevált, hatalmas összegeket takarítva meg a kincstárnak. Számos kortársától eltérően, nem saját zsebre dolgozott, ezért írhatta róla utóbb Féja Géza, hogy "Ő volt a cs. és kir. hadseregnek egyetlen becsületes élelmezési tisztje". Az uralkodói elismerés nem maradt el: III. Károly 1718-ban Harruckern János Györgyöt német római birodalmi lovaggá avatta, részletesen taglalva érdemeit. Ezen felbátorodva, a kor szokásának megfelelően Harruckern 1719-ben (remunerációt) jutalmat kért az uralkodótól 30 éves személyes szolgálataiért. Felségfolyamodásában nem pénzt kért, hanem magyarországi földbirtokot Békés, Csongrád és Zaránd vármegyék területén: Gyula, Csaba, Öcsöd, Vésztő, Szentes, Szeghalom stb. községekkel. Az igényelt települések és földek a szegedi kamarai prefektúra kezelése alatt álltak, rendkívül elhanyagolt állapotban, gyér lakossággal. Az uralkodó méltányolta a kérést. Az érintett birtokok átadása 1720. október 25-én megtörtént, de a magyar jogszokásoknak megfelelő beiktatási szertartásra csak három évvel később került sor.

1723-ban magyar indigenatust (honosítás) nyert, hivatalosan ekkor iktatták be birtokaiba. 1729-ben III. Károlytól megkapta a magyar bárói méltóságot, majd Békés vármegye főispáni tisztségét. Így kettős címen tagja lett a magyar főrendiháznak is. A főispáni hatáskör mellett 1737-ig megtartotta a katonai szolgálatot is, mint az élelmezési ügy adminisztrátora és az élelmi cikkek tábori és helyőrségi szállítója.

Bécsben hunyt el 1742. április 18-án. Hamvait a végrendelete értelmében minden pompa nélkül a bécsi Szent István dóm kriptájában helyezték örök nyugalomba. ^[2]

Az oldalon felhasznált források

Irodalom:
[1] http://hu.wikipedia.org/wiki/Harruckern_jános_györgy
[2] http://www.szentesinfo.hu/szentesielet/2007/15_0413/06.htm

Fotó:
Harruckern János György arcképe - forrás: internet