Joó Károly (Szatmárnémeti, 1842 — Szentes, 1917) református orgonista-kántor, dalszerző, a Szentesi Dalárda alapítója, a gimnázium ének és zenetanára, az iskolai énekkar vezetője.

Szatmárnémetiben született 1842. március 1-jén; apja munkácsi Joó Károly, édesanyja Kalik Zsuzsanna. Alsóbb iskoláit szülővárosában végezte, majd a debreceni református főiskolán tanítói képesítést szerzett. 1857–1860 között a főiskola orgonistája, Szotyori Nagy Károly tanítványa. 1861 májusában a szentesi református egyház első orgonista-kántorává választották, mely állását 1917. június 22-én bekövetkezett haláláig megtartotta. 1864-ben megházasodott; felesége Széll Mária, akitől Károly nevű gyermeke született.

A kezdetben mindössze 13 fős dalárdájával 1867-ben érte el az első jelentosebb sikert, amikor 44 daloskör közül elnyerte az Aradon megrendezett országos „Dalárünnepély” fődíját jelentő ezüst babérkoszorút. (A nevezetes díj a helyi múzeumban ma is megtalálható.) Az utóbb 40 főre növekedett kórusával bejárta az országot; különösen szép eredményeket ért el az 1884-es miskolci, és az 1886-os pécsi országos dalos versenyeken. Tevékenysége nyomán rendszeressé váltak Szentesen a nívós hangversenyek, műsoros rendezvények, mulatságok, általában jótékonysági célhoz kötve azokat. Országos szakmai elismertségét jelzi, hogy az 1870-es években neve felmerült a londoni nagy orgonaversenyre küldendők között, a M. Kir. Operaház pedig első tenoristának hívta, de nem állt kötélnek. Maradt Szentesen, fáradhatatlanul szervezve városa zenei életét. Egyházi állásán kívül kisebb megszakításokkal 1865–1892 között ő volt a gimnázium ének és zenetanára, valamint az iskolai énekkar vezetője. Derzsi Kovács tanár úr jegyezte fel róla, hogy: „Kitűnő előadó volt, remekül zongorázott, énekelt és játszott az orgonán, szépen gordonkázott. Kegynek tartotta, aki tőle zongorázni tanult.” Zenepedagógiai munkássága mellett zeneszerzéssel is foglalkozott. Fiatal éveiben írt csárdásaival – amelyek 1872-ben nyomtatásban is megjelentek Régi jó idők emléke és Farsang után címen – az akkori idők hazafias felbuzdulásának hódolt. Népdalai és nótái közül több országosan is ismertté vált; ezeket 24 népdal, Kurcza-parti dalok és Tiszaparti dalok című kottás füzeteiben tette közzé. Joó Károly 1911-ben ünnepelte szentesi működésének 50. évfordulóját. Ebből az alkalomból tisztelői egy ezüst serleggel kedveskedtek, a református egyház alapítványt tett nevére, az uralkodó pedig arany érdemkereszttel tüntette ki a szentesi „énekvezért”. 1917-ben bekövetkezett halálakor az Alföldi Ellenzék c. helyi újság az alábbi gondolat jegyében búcsúztatta: „Szentesi kántorságának 50-ik évében Őfelsége az arany érdemkereszttel tüntette ki. De ennél is szebb, maradandóbb lesz az a kitüntetés, mely halála után éri mindannyiszor, ahányszor csak megcsendül magyar ajkakon a „Vén cigány”, „Minden este furulyázom sokáig”, „Ha majd egyszer el kell mennem messzire”... s a többi sok-sok, kiadatlan dalának szebbnél szebb melódiája.” A kései utódok tiszteletük kifeje zéseként domborműves emléktáblát helyeztek el Kiss Bálint utcai házának, az egykori kántorlak falán. ^[1.]

Az oldalon felhasznált források:

Irodalom:
[1.] Labádi Lajos: Dalárdával indította a helyi zenei életet - Szentesi Élet, 2012-03-23.

Kép:
Joó Károly arcképe - forrás: internet
A város első Dalegylete - forrás: internet