Szülei Szenyéri János (1841-1920) és Fazekas Anna (1845-1905) 1869-ben kötöttek házasságot. Házasságukból 6 gyermek született: közülük csak az első és az utolsó érte meg a felnőttkort. Sára és Dániel. 14 év különbség volt a két gyerek között. Szenyéri János 1905-ben magára maradt, mert felesége 60 éves korában meghalt. Szenyéri Dániel ekkor már kubikosként dolgozott: Út-, vasút-, hídépítésen, ármentesítésen és csatornázáson.

A tehetsége már iskolás korában megmutatkozott. A központi, református nagyiskolába járt (ma Kiss Bálint Református Általános Iskola). Papp Antal tanító felajánlotta, hogy papot nevelnek belőle. Édesapjától azt kérték, csak enni adjon a fiának, a többit állja az egyház. Szenyéri Dániel vallomása szerint nem szeretett tanulni, csak minden ráragadt az iskolában.

Kubikos munkavezetőként az első világháborúig bejárta az egész Monarchiát: a Kárpátoktól az Adriáig. Az 1920-as években eljárt dolgozni, csak a téli időt töltötte itthon alkalmi munkával  1942-től egy kis földdel bíbelődött, meg a feleségével piacolt.

1950-ben Budapesten dolgozott, ahonnan betegen jött haza, és érszűkület miatt levágták az egyik lábát, majd 10 év múlva a másikat.

Betegsége testben-lélekben megtörte, de méltósággal viselte a csapást. Kedélyét haláláig megőrizte. Sokan keresték fel a negyvenes évek végétől, és az ötvenes években rádiófelvétel is készült vele. A levelei között Balla Péter nevével lehet legtöbbet találkozni, de ott van Vikár Béláé és Volly Istváné is. Az igen töredékes emlékekből arra lehet következtetni, hogy Kodály Zoltánnal való megismerkedése, beszélgetésük felerősítette emlékeit, zenei tudását felelevenítette. 1957. augusztus 20-án elnyerte a Népművészet mestere címet.

Kodály Zoltánnal való kapcsolata mély nyomot hagyott Szenyéri Dánielben. Még a magnófelvétel idején, 1967 őszén is őszinte tisztelettel beszélt róla. Szenyéri elbeszélése szerint Kodály felvitte őt magához, néhány napig vendégül látta, ott lakott náluk, és volt módjuk beszélgetni. Ezért lehet valószínű 1955-ben írt levelének ennyire természetes és emberi a hangja. Ebben a levélben a következoket olvashatjuk:

...Szentes városának a tekerő muzsika által kinevezett fia? már kisgyermek korában megtanult tekerőzni. Emlékei szerint 10-13 éves korában játszania kellett, hogy édesapja ellenőrizze a tekerő hangját. Félnapokon is ez volt a dolga. Ült a padkán, játszott a tekerőn, míg édesapja a következőn dolgozott. Így aztán nemcsak a mesterségét tanulta meg, hanem a muzsikálást is a legfogékonyabb korban sajátította el... Tisztában volt tudása értékével, és természetesen válaszolta az egyik diák kérdésére, hogy milyen népdalt tanult Kodálytól: ...Én nem tanultam Kodálytól, ő tanult tűlem. Én annak is adtam dalt. Sokan vittek tőlem dalt, valódi népdalt...

Szenyéri Dániel (1885-1969) tekerőn játszik

Az 1960-as években sok hazai és külföldi népzenekutató felkereste, többek között Sárosi Bálint is járt nála. A televízió is készített vele felvételt.

Élete utolsó 10 esztendeje tragédiák sorozata: 1959 őszén közúti baleset áldozata lett egyetlen fia és fiúunokája. A szörnyű tényről értesíti Kodályt is. Kodály biztosan az okos, öntudatos, a világban jártas embert és a népi kultúra megtartóját látta benne, akit annyira becsült, hogy a Zeneakadémián rendezett ünnepségre is meghívta, amikor 80. születésnapját ünnepelték 1962-ben. Szenyéri Dániel személyesen válaszolt, bár reszketos kézzel, de szép hibátlan írással.

Az évek ezután csak nehezebbek lettek felesége is betegeskedett, majd 1967-ben meghalt.

Ő maga 1969. február 22-én hunyt el. ^[1]

Az oldalon felhasznált források

Irodalom:
[1] http://www.szentesinfo.hu/cd/helyismeret/zene/html/oldal4.htm

Videó:
Szenyéri Dániel (1885-1969) tekerőn játszik - forrás: yutub

Kép:
Szenyéri Dániel arcképe - forrás: internet