Gulyás Ferenc

A MÁV pályafentartójaként így emlékezett vissza az eseményekre: „Az esemény másnapján (valójában augusztus 2-án), reggel pályakocsival mentünk a csongrádi Tiszahídhoz a hidat javítani, mivel előző hetekben bombatalálat érte. A szentesi oldalon az ártér felett egy bomba átszakította a hidat. A Tiszahíd abban az időben közös vasúti és közúti híd volt. A Kurca hidját elhagyva meglepetten láttuk, hogy a kukoricásban sok csendőr, rendőr és katona mászkál, lehetett úgy 8-10 fő. Az előmunkásunk megkérdezte az egyiket, hogy mit keresnek? Mondták, hogy az éjjel lezuhant egy amerikai bombázó és a kiugráló személyzetet keresik. Reggel nyolc és kilenc óra között egyszer csak láttuk, hogy néhány csendőr, vagy rendőr a Tisza híd szentesi hídfőjénél lévő őrházhoz, ahol telefon is volt, felkísér három, vagy négy -pontosan nem emlékszem rá- (valójában valószínűleg három) általunk akkor még nem ismert, barna színű katona ruhába öltözött személyt. Azt hallottuk, hogy az éjjel lezuhant repülő pilótái. A foglyok mindegyike meg volt pörkölődve és elég szerencsétlenül álldogáltak.Ott mindjárt magyar katonatisztek megmotozták őket, elvették személyes holmijukat. Elvettek tőlük többek között 2-2 kisméretű dobozkát is, sárgát és fehéret, ami víztablettákat és élelmet tartalmazott. Ezeket nagyon szerették volna visszakapni a lengyelek. Volt már tolmács is akkor már, ezért hallottuk, hogy ezek angol ruhába öltözött lengyel pilóták voltak. Később, úgy 30-45 perc múlva Csongrád felől jött egy német teherautó, német katonákkal. Felparancsolták a foglyokat a platóra és elvitték őket Csongrád felé.

A munkánk befejezése, azaz délután négy óra után többen gyalog elmentünk a lezuhant repülőhöz. Azt akkor már körben felállított őrség vigyázta, így túlságosan közel nem tudtunk odamenni. A gép mellett láttam két hullát letakarva. Ott álldogálva hallottam hogy a két halott, a pilóta és másodpilóta volt, akik későn ugrottak ki és már nem nyílt ki az ejtőernyőjük. Azt mondták, hogy nem ott zuhantak le, csak odavitték őket a roncshoz. A ruházatuk nem volt túlságosan összeégve, szemmel láthatóan épségben ki tudtak ugrani. A testeket valami pokróc, vagy viharkabátfélével takarták le. Később jött egy magyar katonai teherautó, hozott két fakoporsót, abba rakták bele, majd elvitték őket. Az egyikőjük koporsóba helyezése nagyon megrázott engem, mivel a ruhája alól kilógott a gerincoszlopa. A repülőgép orral előre beleállt a földbe, a motorjai, ha jól emlékszem talán négy darab, leszakadt a szárnyról és belefúródott mélyen a talajba. A repülőgép közelében minden össze volt égve, a gép pedig teljesen össze volt törve. Lövésnyomokra nem emlékszem, hogy lettek volna rajta, de arra igen, hogy a hátsó szárnya (a függőleges vezérsíkja) előre nyilazott alakú volt és nem egyenes. Az egész egyszerűen borzalmas látvány volt..."

Pap László

így emlékezett vissza ugyanerre az eseményre: „A lezuhanást a társaimmal a hangár előtt állva láttam, ugyanis reptáborban voltunk. A rádió 22 órakor légiriadót mondott be, az épületet el kellett hagyni. (...) Angol felségjelű Halifax bombázó volt (...) A szentesi vashíd irányából kezdett meredeken zuhanni, a hosszú lángcsóvát húzó gép és becsapódott. (...) Hét órakor - a csendőrök a segítségünket kérték - elindultunk a gép személyzetének felkutatására. (...) Nem találtunk senkit. A roncsot megnéztük és visszamentünk a reptérre. Még délelőtt láttuk a reptér szélén vezető úton, hogy két csendőr kísér egy pilótaruhás embert. Mi az út szélén felsorakozva tisztelegtünk, fejünk felett az egyik bajtársunk alacsonyan vezetve Bückerét, szárny-billegetéssel köszöntötte a lengyel pilótatársunkat, aki karjának felemelésével köszönte meg gesztusunkat, szavaiból csak annyit értettünk meg, hogy „polszki"."

Varga Károly

„Alig múltam 6 éves, ebéd után sétáltam a városban az Erzsébet tér környékén és láttam egy hadifogoly pilótát szállító oldalkocsis motorkerékpárt. A vezető mögött ült egy csendőr, aki az oldalkocsiban lévő pilóta vállára támaszkodott. (...) Ezután valahogy kijutottam a még mindig égő és ropogó roncshoz. (...) Jól emlékszem a gép sötét, matt fekete festésére, az óriási osztott, dupla függőleges farokfelületeire. (...) A mély gödörben lévő egyik motor körül szinte fortyogott a föld az égő benzin, olaj miatt. Eltettem néhány apró darabot a gépből, melyeket ma is őrzök."

Czakó János

Szentesen születtem, akkor múltam 6 éves, Felsőréten, a szivattyútelep oldalában laktunk. Elég sűrűn rendeltek el légiriadót. Előző este 11 órakor kellett átmennünk az óvóhelyre, utána lefeküdtünk, de hajnalban megint megszólalt a sziréna. Összekaptuk anyámmal és a hároméves Ferenc öcsémmel a holminkat, akkorra apámat már elvitték katonának, éppen kiértünk a ház elé, amikor a Tisza-híd felől égve-füstölve jött egy repülő, a szivattyútelepet megkerülve leírt egy hurkot. Aztán megint visszakanyarodott, de már nagyon alacsonyan, súrolta a töltés oldalában álló nyárfák tetejét, és lezuhant egy alsóréti tanya közelében. - Alighogy ez a gép elhúzott fölöttünk, Kunszentmárton vagy Szolnok irányából megjelent egy német vadász, de láthatta fentről, hogy nincs több teendője, mert eltűnt, amerről jött. Mi ücsörögtünk még egy félórát az óvóhelyen, aztán aludni tértünk. Reggel 7 és 8 óra között megnéztük a gépet, de a csendőrök csak az 0ltyáni-dűlőig engedtek, mert a roncs még égett. Ahogy hazaindultunk, láttunk a Lövölde út felől egy csendőrt, vezette a repülő személyzetének egy tagját, akit a Várfoknál fogtak meg, vitte a város felé. Azt már másoktól hallottam, hogy a két gépben rekedt katonának aranyláncon medált találtak a nyakában, állítólag Szűz Mária képével, az volt a dögcédulájuk. Talán túl későn próbáltak kiugrani a gépből. Később anyámtól kérdezte egy ismerős, miért nem szólt neki a történtekről, mert kiment volna összeszedni az ejtőernyőket, jó ingeket lehetett volna varrni belőle. Gyerekszemmel érdekes volt ez, nap mint nap figyeltük a nagy forgalmat, sok légiriadót láttunk, rengeteg menekült jött, magyar civilek, katonák, német katonák. A repülő maradványait összeszedték, de a hetvenes években is olvastam, hogy ástak ki roncsokat.

Az oldalon felhasznált források

Irodalom:
"Elestek a dícsőség mezején..." Egy lengyel Halifax tragédiája Szentesen, 1944. augusztus 2. - Szentes 2013.
Délvilág, 2013. szeptember 19. csütörtök