Andrikó István visszaemlékezése
Kossuth-díj
A háború elcsitultával, negyvenéves koromban én is hazajutottam. Magnak való birka is alig akadt, nehogy nyáj lett volna, de mivel az asszony a gyerekek után is új földet kapott, hát akármennyire nem szoktam a kaszanyélhez, nekiálltam a földmunkának. Kapával szántottunk, gereblyével boronáltunk. Nem voltam egyedüli a sorban. A cselédségnek egy lova sem akadt. Mitől lett volna a háborút járt juhásznak?
Fiaim a katonasorukat töltötték, otthon volt az eladó lány, meg mi, öregek. 1949-ben a hortobágyiak ébredeztek először. Szólítottak, hogy szakemberre lenne szükségük. Kóstoljam meg amabban a tájban is a lehetőséget. Ha valaha is lakott volna bennem valami romantikus hajlam, azt mondanám, vonzott a puszta, meg a kenyérkereset húzott. Megmondták, akik invitáltak: az új magyar birkászat a bölcsőnél kezdődik ezúttal. Szép föladatok következnek ránk, a semmiből szép, modern juhászatot kell előteremteni az egész országra kihatót.
Tudtam, ha ott fölcsöpörödik a birkászat, annak a magja elkerül a mi tiszai tájainkra is. Jövök velük haza.
Két év alatt fölseregítettünk annyi szülő falkát, hogy a történelmi birkatájakra jutogatott is belőle. Én is hazapakoltam néhány csapat apával, anyával. Itthon nem ültek addig tétlenül, több nyájnyi szedelék gombszemű birka legelészett már az egykori mezőségben.
1953-ban a szentesi állami gazdaságnak negyven nyája csöngőzött a határokban. Hodályok, karámok nem voltak, a téli takarmányozásokkal voltunk olyan bajban, hogy én valóságosan ágyfekvő betege lettem a gondnak. Elhagyott tanyák szobáiban istállóztuk a nyájakat, még a kemencékben is birka lakott. Pusztultak az éhkopptól legyöngült, betegség lepte nyájak. Szakképzettek alig lehettünk öten körülöttük. Havas szalmákat hordtunk be etetni, talpon maradt kukoricatarlókról háton hordtuk a szárat.
Nagy tandíj volt az a tél a gazdaság új vezetésének is. Belátta, nem elég a birkát a világra révészelni, azt el is kell tartani úgy télen, mint nyáron. Tettünk is aztán olyan készületeket a jövőre, hogy ez többet soha nem fordult elő.
1954 tavaszán 58 juhász 25 000 birkával tavaszodott elő a szépen hegyező füvellő mezőkre. Megbecsült érte az állani. 48 éves koromban Kossuth-díjjal járt a kedvembe. [1]
"Nem a teljes históriát adom, hanem egy külön kis tanulmányokból álló csillagképet,
melyet a közöttük kalandozó tekintet köt össze." (Németh László)
A családalapító Andrikó Antal a gróf Károlyiak derekegyházi uradalmán kezdte a juhászkodást. István fia is itt született 1906-ban. Édesapja mellett, gyermekkorában kezdte megismerni a juhászatot. 1938-ban már a Károlyiak felgyői birtokán számadójuhász munkakörben dolgozott. A frontszolgálat, hadifogság után 1951-ben Szentes határában a Pankotai AG. törzstenyésztőjeként fejlesztette ki a fésűs merinói juh fajtát. A tízezren felüli állomány bel- és külföldön ismertté tette. Az állatok után első díjakat kapott. A Szentes múltját kutató újságíró, Németh Sándor a Szabad Földben (1986. július 11.) ANDRIKÓ ISTVÁNT "a bárányok nyelvén is értő juhásznak nevezte." [2] TOVÁBB>>>
Az oldalon felhasznált források
Irodalom:
[1] Tóth Béla - Kutyák, birkák, szamarak (Bába Kiadó Szeged 2002. 53. oldal)
[2] Városi Visszhang 2005. március 18.
Kép:
Andrikó István Kossuth-díjas juhász (jobbra) rádiót hallgat ismerõseivel. Pankota, 1956 május
MTI Fotóarchívum - Bereth Ferenc
Andrikó István arcképe - forrás: Városi Visszhang 2005. március 18.
|