Kocsis Jenő 1901-ben született szentesen. 1927-ben 26 évesen a munkanélküliség elől menekülve a törökországi vasútépítkezésen segédmérnöki állást kap. 1936-ban lehetősége volt hazajönni és családjával egy rövid pihenőt eltölteni. Az Alföldi Újság ekkor készített rövid riprtot vele.

Pár nappal ezelőtt, amikor a vonat befutott a pályaudvarra és a vasutasok bekiáltották a motoros utasainak azt, hogy  >>Szentes<<,  az  egyik kocsiból feltűnően elegáns  házaspár lépett ki két kisfiúval. Leszálltak a vonatról, majd miután összeölelkeztek néhány ismert szentesi férfivel és hölggyel, a férfiutas különös idegenszerű magyarsággal csöndben megjegyezte

- Mekkorát fejlődött ez a Szentes! Alig ismerek rá az állomásra…

Egy fiatal férfi elindul…

A férfi, akiről írunk, Kocsis Jenő volt, az elegánsan öltözött hölgy osztrák származású felesége, a két kisgyermek a fiacskája. A peronon pedig a szentesi rokonai. Kocsis Jenőék Törökországból éreztek Szentesre, rövidebb pihenőre és a Szentesi Kocsis-család örömére. De mielőtt tovább beszélnénk erről a szentesi látogatásról, keressük fel Szent Imre herceg utcai lakásán Kocsis Jenőt és kérjük meg, hogy pergesse le előttünk azt a 9 esztendőt, amelynek az elején indult el egy szentesi házból, hogy messzi idegenbe becsületes munkával és magyar tehetséggel kenyeret, családot, boldogságot teremtsen magának.

9 év az újjászületett Törökországban…

Eleinte nagyon húzódozik a beszélgetéstől Kocsis Jenő, ez a jó megjelenésű 35 éves férfi. Nem kívánja a nyilvánosságot, pihenni jött haza Szentesre. Idegenszerű hanglejtéssel beszél magyarul. Meg is jegyezzük, hogy bizonyára sok idegen nyelvet tanult meg külföldi tartózkodása alatt, hogy ennyire elfelejtett magyarul.

- Igen – mondja halkan. – Jól megtanultam németül és törökül, azután pedig eléggé jól beszélek franciául és kurdul is. Sokfelé jártam az óta a 9 esztendő óta, hogy felültem a vonatra a régi vasútállomáson és búcsút vettem a régi Szentestől. 26 esztendős voltam még akkor…

- Merre járt? – kérdezzük.

- Csaknem minden nagyobb török városban tartózkodtam.

- Mivel foglalkozott?

- Vállalkozó voltam.

- Mikor nősült meg?

- Nyolc esztendővel ezelőtt. Négy családom volt, de kettőt elveszítettem. Két kisfiamat hazahoztam.

- Az utóbbi években hol dolgozott?

- Egy nagy dán és svéd vasútépítési vállaltnak voltam a segédmérnöke. Törökországban nem a diploma a fontos, hanem a tudás és a rátermettség. A magyarokat különösen nagyon szeretik, de sajnos, a szakmunkásoknak már nem adnak helyet. A mérnököknek és a segédmérnököknek azonban nagy a lehetőségük még a török államnál is. Körülbelül száz magyar mérnök áll állami szolgálatban.

>>Sose hittem volna, hogy még egyszer hazakerülök…<<

Bennülünk Kocsis Andorék ebédlőjében. Az asztalon remek ázsiai dísztárgyak, török üvegedények, a messzi Kelet csudálatos művészetének darabjai.

- Mi volt ennek a 9 esztendőnek legemlékezetesebb élménye? – kérdezzük Kocsis Jenőt.

- Sokmindent beszélhetnék erről – mondja, miközben leveri cigarettájának hamuját - hiszen éveken át olyan vasútépítésnél dolgoztam, ahol valóban állandó veszélyben volt az ember élete. A kurd vidéket értem alatta, ahol a nép még nagyon elmaradott. Földbe épített kunyhóban élnek a kurdok, külön vallási szektájuk van. A testükről nem távolíthatják el a vallási törvényeik szerint a szőrzetet. Még faekével szántanak és a kenyeret sem ismerik. Rettentő kegyetlen nép. A nyomorúság és a nélkülözés következtében valamikor állandóan rablóbandák portyáztak ezen a vidéken és bizony, vasútépítés közben voltak meleg pillanataink… Vadul tudnak ezek e kurdok verekedni, a tízéves gyermek bátran elmehetne itt, Európában céllövő bajnoknak. Bizony, sose mertem arra gondolni, hogy valaha hazakerülök még… 

- Mégis, melyik volt életének legmegrázóbb emléke?

Kocsis Jenő belenéz cigarettájának füstjébe, a szeme rávillan a bámulatos művészettel kidolgozott ázsiai tőrökre, azután csöndesen, nagyon csöndesen mondja.

- Sokmindent megértem, sokszor voltam nagyon közel a halálhoz. De megrázóbb élményem sosem volt, mint pár napja, amikor az édesanyám sírja előtt álltam…

Perzsia, az új konjunktúra országa

Lassanként melegszünk belé a beszélgetésbe s egyszerre csak fényképek kerülnek elő. Annak a hatalmas svéd és dán vállalatnak a kimutatásai és felvételei, amelynek 96 millió dolláros törökországi vasút, híd és alagútépítkezésről szolnak. Csudálatos technikai műremekek: merészívelésű hidak, boltozatos alagút kapuk, kanyargós sínek tűnnek fel a képen és váltakoznak a messziségbe merengő hegycsúcsok regényes szirtjeivel.

- Gyönyörű vidék – sóhajt Kocsis Jenő. – De nagyon veszedelmes nagyon nehéz megszokni ott az életet.

Itt mondja el, hogy két kisfiát csak most lehetett megkeresztelni, mert a kurdok földjén nem akadt keresztény pap… A két kisgyerek pompásan beszél magyarul. Az édesapjuk tanította meg őket a hazai nyelvre, akárcsak az édesanyjukat, aki osztrák leány, vele is Törökországban ismerkedett meg Kocsis Jenő.

- Mik a jövő tervei?

- Kis pihenő Szentesen, azután március elejére Törökországon át új állomásom Perzsia. Nagy munkalehetőségek lesznek ott. Hatalmas építkezések folynak arra és… már annyira megszoktam a lendületes, erősiramú munkát, hogy nem bírnék nélküle megélni. Perzsia most a világ egyik legkomolyabb konjunktúrájú országa. Az  sah igen modern, ügyes ember. Friss életet varázsolt országába. Ez a sah, akiről Kocsis Jenő beszélt, szédületes karriert futott be. Valamikor a perzsiai német követség altisztje volt. Innen került a kimeríthetetlen gazdaságú Perzsia trónjára.

- Hogy érzi magát Szentesen? – kérdjük, miközben már búcsúzkodunk is. 

- Nem tudom mit mondjak -  válaszolt Kocsis Jenő.

- Nagyon megváltozott itt minden. Mintha még a piacnak is más lenne a képe. Mások mondják, hogy rosszul beszélek magyarul. Isten tudja, nekem az-az érzésem, hogy Szentesen beszélnek másként, mint azelőtt. Más ez a város, mint a régi Szentes volt, de nagyon-nagyon örülök, hogy végre idehaza vagyok…

Megjelent:
Alföldi Újság 1936. február 16. vasárnap