| A,Á lexikon : Alföldi életképek 03 - Szóváltás a barázda végén - Kaczur István |
Alföldi életképek 03 - Szóváltás a barázda végén - Kaczur István
ÍRÁSOK, TANULMÁNYOK 
Az idegen hosszasan nézte az enyhén zöldülő határt, és elmélázott. Ébredő földanyánk tavaszi képe éppen olyan, mint az ekék mögött ballagó öreg parasztok homloka: serényen barázdálják mindkettőt az élniakarás gondjai. Ezt gondolta az országúton lépegető vándor, aztán kedve támadt beszélgetni a közelben szántogató földművessel.
Rozgonyi István bácsi két javakorabeli, de szép lovát biztogatva közeledett a földszelet végéhez a derekegyházi országútfélen. Kórógyoldalon.
- Adjonisten! – köszönt rá az utas.
Pista bácsi nyugodtan végiglépte az utolsó pár métert, meghúzta a gyeplőt, kifordította a földből az ekét, s csak aztán köszönt vissza.
- Jó napot!
A gyalogos közelebb lépett.
- Halad?
- Lassacskán.
Pista bácsi nyugodt arcal vizsgálgatta a városi embert, az meg beszélt a jó időről; arról, hogy már sokan szántanak, de itt is van az ideje ugye – persze, hogy itt van – aztán megkérdezte: van e sok szántani való?
- Három hold – mutatott az öreg a keskeny, hosszú parcellára. – Ez a darab. Több nincs, nem is kell. Elég ennek a baja…
- Sok baj van ugye?
- Hót… kinek milyen, kinek másmilyen… Csak tunná az ember mi lesz.
- A földdel?
- A földdel.
- Hm… Avval sokfelé baj van… Tagosították?
- A Sernevál.
- Nem kérvényezte a rendezést?
- Minek. Hogy még több baj legyen?
- Több?
- Hát… Megosztán elég ez a föd. Terem is, csak legyen rá idő. Ne lenne fagy, meg eső, akkor vetni lehet nemsokára.
- Igen, ha lesz termés, lesz jövedelem. Ugye?
- Hát…
- Beadni meg nem kell.
- Úgy modják.
Az utas jóideig hallgat, látni bizalmatlannak véli az öreget. Pista bácsi elő motozza a pipát. Takaros cseréppipa, házi faragású szárral. Előkerül az zacskó is, a pipa megbuggyan, s a frissen szántott föld erős szagával vegyül az élénksárga szűzdohány illata.
- Tavaly mennyi volt a beadása? - kezdi újra az idegen.
- Hm… - mereng az öreg. Tekintete a messzeségbe kutat, mintha a távolban szürkélő, szentesi temlomtoronytól várná a választ – Hm… a sok vót. Igen sok. Össze-vissza tizennégy mázsa. Búzában.
- Szép summa. Ez most megmarad.
- Fenét.
- Hogy-hogy?
- Úgy hogy nem marad.
- De hát beadás nincs! A termés a magáé lesz. Nem?...
S az utasember egészen tűzbe jött. Magyarázni kezdte, hogy a kormány így, meg amúgy határozott, meghogy ez milyen sokat jelent, és még egyebeket is összehordott. Pista bácsi hallgatta, figyelmesen, kissé félrebillent kobakkal, mint aki nagyothall, aztán, amikor a városi elhallgatott, kivette sárgálló fogai közül a pipát.
- Egy hasa van a parasztnak is. Annyit hagyok, amennyivel teli lesz, a többit eladom. Ezért nem marad…
A vén szántó-vető enyhén mosolyog, csak annyira mint a fátyolfellegeket lehelő alkonyi nap.Mosolyog a városi is, aztán elindulnak, egyik az országúton, másik az eke után szemével simogatva a hantokat.
Hűvös még a föld. De tavaszodik…
Megjelent: 1957-03-17. Csongrád Megyei Hírlap
Adatlap létrehozása 2016. január 25
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
